A szeretetért nem adnak pénzt

2013 április 8. | Szerző: Cafeblog |

Tíz kérdés – tíz válasz. Aki válaszol: Bartha Annamária,  a Feketén Fehéren blog szerzője.

„A leszokási mániákon én már túl vagyok” – kezdődik a blogod első bejegyzése. Utána említed a dohányzást. Mesélnél erről kicsit bővebben? A Feketén fehéren tekinthető egyfajta új élet kezdetének?
Új élet kezdetének nem nevezném a dohányzás felfüggesztését, de a blogom akkor indult, ami nyilván egyfajta kezdet. Terveim alapján a Feketén fehéren először a dohányzásról való leszokásról szólt, mivel rájöttem, hogy a témája időben korlátolt, így a blog is változott. A címe utal arra, hogy a személyes nyavalyáimon túl, részrehajlás nélkül, feketén-fehéren igyekszem bemutatni a társadalmat érintő kérdéseket. Előfordulhat az is, hogy meg fogok osztani orosz vagy kazah ételrecepteket, fotókkal illusztrálva. Mindenesetre nem skatulyáznám be kategóriákba a felületet.

„Szociálisan érzékeny emberként definiálod magad. Mit is jelent ez pontosan? Ahogy írod, takarót és élelmet osztasz a fázó hajléktalanoknak, ha hideg van. Ez a hivatásod is?
Szeretek szeretni, ami nem korlátozódik csoportokra (lásd: hajléktalanok), amúgy meg a szeretet nem hivatás és pénzt sem adnak érte…
A hátrányos helyzetű embereket meg csak addig tudom támogatni, míg hajlandóak tenni életük megváltoztatásáért vagy a takaró, amit adok az éppen fagyhaláltól menti meg őket. Másfelől meg az utcán nehezemre esik közömbösen elmenni éhező, fagyoskodó emberek mellett. A virágot áruló nyugdíjasoktól meg kötelezően veszek egy csokrot, amit azon nyomban vissza is adok azzal, hogy adják el másodjára, talán egy randevún nagyobb örömöt okoz a virág, mint nekem.

Mi a véleményed a magyarországi hajléktalanok helyzetéről? Sokan azt hiszik, nyugaton nem fordulhat elő az, hogy valaki az utcára kerüljön.  Pont most jártam Svájcban és bizony ott is látni néhány utcán kolduló embert.
Nagyon összetett a kérdés, jelenleg azon is dolgozom, hogy bemutassam a Magyarországon működő szociális programokat, melyek kiutat sejtetnek a hajléktalanságból. Eddigi tapasztalataim alapján azt mondhatom, hogy nincsenek elkülönítve a dolgozni, felemelkedni akaró hajléktalanok a reményvesztett sorstársaiktól. Véleményem szerint ez nagyban megnehezíti az integrálásukat. Továbbá azt is gondolom, hogy koldusok mindig voltak, vannak és lesznek függetlenül attól, hogy a világ mely részén vesszük górcső alá őket. Kérdés csupán, hogy a kormányok megkönyörülnek- e rajtuk, biztosítanak-e a részükre egy priccset, ahol lehajthatják a fejüket éjszakánként.

Egy személyre szóló matrac már könyörület. Gondoljunk csak bele, mennyire kellemetlen tud lenni egy idegen ágyában elaludni. A hajléktalanok a szállókon az év 365 napján minden éjjel más matracon kényszerülnek álomba „szenderülni”.

Az emberek nagy többsége inkább elfordul a rászorulóktól, te mégis hajléktalan nők nőnapjára mész. Az erről szóló bejegyzésedből az jön le, meghatódtál az ott látottaktól. Összességében milyen egy ilyen esemény a léleknek? Embere válogatja?
Azok az asszonyok és férfiak a szerencsésebbek közé tartoznak, mint ahogy írtam is, leginkább mélyszegénységben élőknek tűntek, mint sem a szó elterjedt értelemben vett hajléktalanoknak, sértően szólva csöveseknek. Mosakodnak, van „fedél” a fejük fölött. Meghatóan jó érzés volt látni, hogy egy picit kiszakadtak azok az emberek a sorsuk szomorúságából. Rendeztek nekik egy bulit, ahol táncolhattak, adomány nasit ehettek, támogatták egymást. Röviden, őszinte öröm lengte be a helyszínt.

A legveszélyesebb nőként hajléktalannak lenni?
Azt gondolom, hogy erre a kérdésre Lakatosné Bertalan Jutka már válaszolt. Amúgy meg a huligánok nem válogatnak áldozataik neme alapján, gyakran hallani hajléktalan verésről, gyújtogatásról. Személyesen is ismeretem több olyan hajléktalant a 2000-es évek elején (akkoriban többször beszéltem velük), akiket nagy valószínűséggel halálra vertek.

Említetted, hogy a legnagyobb problémának azt látod, a kiemelkedni vágyó hajléktalanok nincsenek elkülönülve azoktól, akik feladták. A többség inkább ilyen vagy inkább olyan? Sokszor hallani azt, hogy a hajléktalanok többsége inkább marad az utcán, mert a családtagjaiknál vagy a szállón még rosszabb lenne.
Erre a kérdésre leginkább szakmabeli tudna válaszolni, Lakatosné Bertalan Jutka hajléktalan aktivista szerint többségük vágyik a rendezett életre, amiért tennének is. Én hiszek neki.

Volt már atrocitásod olyan esetben, amikor segítettél volna, de nem láttak szívesen?
Atrocitás nem ért, de zárt ajtókon kopogtam már.

Dohányzás felfüggesztéséről beszéltél, nem leszokásról. Ez tudatos volt? Talán magad is úgy gondolod, mint sokan, hogy erről nem lehet leszokni, maximum abbahagyni egy időre? Neked eddig hogyan sikerült?
Szenvedélyes dohányos voltam, írtam is erről, de nem tervezem újra szívni a cigit. Boldogabb, felszabadultabb vagyok nélküle, bár az elmúlt héten baráti körben sörözés közben egy-egy szál cigarettát elszívtam, de szerencsére nem frusztrál a dolog, nem kívánom a nikotint. Láttam a szüleim példáját, akik évtizedekig szívták, mégis egy nap felhagytak ezzel a szokással. Nem szenvednek, sőt vidám, egészséges teremtések. A „felfüggesztés” kifejezést meg kiskapunak használom, mert lehet akár mankó is, nem tanácsos a kudarc felől megközelíteni a leszokás kérdést.

Mit szólsz ahhoz, hogy 2013-ban már egy pályaudvaron sem lehet sehol sem rágyújtani? Megoldás ez bármire is?
Nagyon örülök neki! A nem dohányosok „szabadon” lélegezhetnek.

Milyen visszajelzéseket kapsz a blogodra? Finoman szólva sem azokról a tipikus, csajos, rózsaszínű témákról írsz.
Még nincs fóruma az írásaimnak, de remélem eljön az idő és beszélni fognak róla, amúgy igyekszem a nőket érintő szemszögből tálalni a dolgokat.